Mi nyomja a lelkedet?

 

A Kineziológia Magazin előző (júniusi) számában megjelent írásomban arra invitáltam az olvasókat, hogy Virginia Satir több évtizedes családterápiás tapasztalatait felhasználva megnézzük, hogyan lehet a családokban a szabályokat úgy alkalmazni, hogy ne hátráltassák, korlátozzák a gyermekeket, hanem az önbizalom, az önértékelés és az egymásra figyelés kialakulását támogassák.

 

Mielőtt a családon belüli szabályok jellemzőit továbbgondoljuk, szeretnék az életerős családokat jellemző másik két kritérium felé egy kis kitérőt tenni: az önértékelés és a nyílt, specifikus és őszinte kommunikáció felé.
Mégpedig azért, mert az élhető, sőt élni segítő szabályok megalkotásához nagyon fontos a családon belüli őszinte kommunikáció.

Ha egy kicsit felidézzük életünk kisebb-nagyobb konfliktusait, akkor a kiváltó okok között biztos, hogy ott találjuk az egyenesség, az őszinteség és a bizalom hiányát. Ez éppen úgy megjelenhet másokkal szemben, mint saját magunk felé.

 

Mit értek őszinte kommunikáció alatt? Ennek a megfogalmazásához és elemzéséhez ismét Virginia Satir A család együttélésének művészete című könyvét hívom segítségül.

 

Kommunikációs minták

 

Virginia 4 kommunikációs mintát figyelt meg az emberek közötti interakciókban.  A négy viselkedési megnyilvánulást
engesztelőnek,
vádlónak,
okoskodónak és
zavarodottnak nevezte el.

 

Akkor jelennek meg ezek az attitűdök, amikor valakit stressz ér, és közben az önértékelése alacsony szinten van, ráadásul valami miatt erről nem is tud beszélni. Ha valakinek kétségei vannak önmaga értékessége felől, hajlamos lesz rá, hogy mások értékelése, visszajelzései alapján határozza meg önmagát, a világban elfoglalt helyét.

 

A fent említett négy kommunikációs minta valamelyikét használva biztos, hogy nem azt mondjuk, amit gondolunk. Csak a pillanatnyi megmenekülés vágya vezet, vagy az, hogy szerethetőnek és elfogadhatónak tartsanak. Közben lemondunk arról a lehetőségről, hogy kimondjuk, amit gondolunk, érzünk. Ha folyton másoknak akarunk megfelelni, lemondunk arról a lehetőségről, hogy önmagadért szeressenek.
 Lehet, hogy kezdetben okoz némi nehézséget, hogy kimutassuk, őszintén megfogalmazzuk, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk, de ezzel elkerülhetjük a sokkal nagyobb fájdalmat, azt, hogy saját magunkat fizikailag, érzelmileg, intellektuálisan, szociálisan károsítsuk.

 

De nem csak saját magunknak ártunk ezzel. Fontos megérteni, hogy amikor beszélünk, az egész lényünk beszél. Az aktuális lelkiállapotunkat az arckifejezés, a hangszín, a légzésritmus, a gesztikuláció, a testhelyzet is tükrözi. Ha a szavaink ezzel ellentétes tartalmat jelenítenek meg, akkor kettős, egymásnak sokszor teljesen ellentmondó üzenetet közvetítünk.

 

Az Engesztelő

szavak - Egyetértés - „Bármit akarsz is, egyetértek. Csak azért vagyok, hogy téged boldoggá tegyelek.”

test - Engesztelés áldozati pozícióban bemutatva – „Tanácstalan vagyok.”

belül - „Semmi sem vagyok. Nélküled meghalok. Értéktelen vagyok.”

 

A Vádló

szavak - Egyet nem értés - „Soha semmit sem csinálsz jól. Mi van veled?”

test - vádol - „Itt én vagyok a főnök!”

belül - „Magányos és sikertelen vagyok.”

 

Az Okoskodó

szavak - Túlbonyolított ésszerűség - „Ha valaki jól figyelne, észrevehetné egy jelenlévő ember munkás kezeinek nyomait.”

test - Kiszámított - „Nyugodt, hűvös és összeszedett vagyok.”

belül - „Sérülékenynek érzem magam.”

 

A Zavarodott

szavak - A szavak értelmetlenek, vagy nem odatartozó dolgokra vonatkoznak.

test - Esetlen - „Valahol máshol vagyok.”

belül - „Senki sem törődik velem. Nekem nincs helyem itt.”

 

Virgina Satir szerint kettős üzenetek akkor jönnek létre, amikor valakinek a következő ki nem mondott érzései vannak:

 

1. Alacsony az önértékelésem, és azt hiszem, hogy rossz vagyok, mert ezt érzem.

2. Tartok attól, hogy megsértek másokat.

3. Félek mások bosszújától.

4. Aggódom, hogy megszakad a kapcsolatunk.

5. Nem akarok senkinek a terhére lenni.

6. Csak magammal törődök, és nem tulajdonítok jelentőséget a többi embernek, vagy a velük való kapcsolatnak.

 

Így aztán a hallgató kétféle üzenettel találja magát szembe, és a kommunikáció kimenetelét az határozza meg, hogy melyikre reagál. Többnyire semmilyen szokásos reakció nem hoz megoldást, mert a kettős üzenetet közvetítő személy maga sem tudja, mi hozna számára megkönnyebbülést (nem meri megfogalmazni a maga számára sem, mit szeretne).

 

„Kettős üzenetet küldök, például, amikor mosolygok, és azt mondom:
- Borzasztóan érzem magam.
Milyen választásod van ilyenkor?
Reagálhatsz a szavakra, és mondod: - Ó te szegény!, amire én azt válaszolhatom, hogy - Csak tréfáltam.
A másik lehetőséged az, hogy a mosolyomra reagálsz, és azt mondod, hogy - Nagyszerűen nézel ki., amire azt válaszolhatom, - Hogy mondhatsz ilyet!.
A harmadik választásod az lehet, hogy semmibe veszed az egészet, és ismét az újságodba temetkezel, amire én megsértődhetek: - Na mi van, fütyülsz rám?”

 

Aztán a kör bezárul. Alacsony önértékelésem, ezért rosszul kommunikálok másokkal, ettől rosszul érzem magam, ami megnyilvánul a viselkedésemben.

„Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, - írja Virginia Satir – hogy ez a négy kommunikációs minta a gyermekkorban tanult alacsony önértékelésből fakad.”

 

Virginia munkahipotézise szerint az emberek 95 %-a ezen a módon kommunikál. Miközben ki vagyunk éhezve az egyenességre, az őszinteségre és a bizalomra.

 

„Köznyelven szólva érzelmi csalók bandája vagyunk, elrejtjük magunkat, veszélyes játékot játszunk egymással, és ezt nevezzük társadalomnak. Ha beteggé akarjuk tenni a testünket, ha másoktól elszakítottan akarunk élni, ha el akarjuk dobni csodálatos értelmi képességeinket, és némává, süketté és vakká akarjuk tenni magunkat, akkor csak folytassuk nyugodtan a négy bénító kommunikációs mód használatát.
… Azt hiszem, hogy csak akkor alakulhat ki éltető bizalom és szeretet a családban, ha minden családi kommunikáció valódi, egyenes, egyértelmű jelentést hordoz.” – írja Virginia Satir a könyvében.

 

Egységes viselkedés - Önértékelés

 

Van egy ötödik lehetőség is emellett a négy megnyomorító kommunikációs mód mellett, ami Virginia egységes vagy áramló viselkedésnek nevezett el.


„Magam is kemény próbálkozások után jöttem erre rá, miközben megpróbáltam segíteni nehéz életproblémákkal küzdő embereknek. Megértettem, hogy az gyógyítja meg az embereket, ha rátalálnak a szívükre, az érzelmeikre, testükre és az értelmükre; ebben a folyamatban újra közel kerülnek saját lelkükhöz, emberségükhöz.
…Az egységes viselkedés teljes emberré tesz: Integritást, elkötelezettséget, őszinteséget, intimitást, hozzáértést, kreativitást hoz számodra, és azt a képességet, hogy reális problémákkal reális módon bánj.”

 

A fenti párbeszédnél maradva, ha felismerjük az üzenet kettősségét, - vagyis a segítségkérést, ami szinte minden negatívnak megélt szituációban ott van a másik fél részéről – akkor így folytatódhat a párbeszéd:
„- Nem tudom, hogy mit mondasz nekem. Mosolyogsz, és közben azt mondod, hogy rosszul érzed magad. Miről van szó tulajdonképpen?”
Így lehetővé teszed, hogy elmondjam, azt is, amit érzek belül, például nem akartam a terhedre lenni.”

 

Van három varázsmondat, amit érdemes minél többször alkalmazni, és jó, ha a gyerekek minél kisebb korukban meghallják a szüleiktől, akár az egymás között kommunikációban, akár a gyerekek felé irányulóan: Mi nyomja a lelkedet? Gyere, mond el. … És még?

 

Családi szabálykönyv

 

Szeretném elkerülni, hogy a kedves olvasókban az az érzés jelenjen meg, hogy valami szigorú törvénykönyv megalkotását szorgalmazom. A családi életben a szabályok valójában nagyon életteli, dinamikus és rendkívül nagy hatású erőt jelenthetnek. A szabályok arról szólnak, hogy mit kell, lehet és mit nem szabad tenni. Erre szükség van mindenhol, ahol két vagy több ember él együtt. (Sokszor az egyedül élő emberek is hoznak saját maguknak szabályokat, és ennek nagyon pozitív hatása lehet az önbecsülésre.)

Milyen fejezetei vannak  a „családi szabálykönyvnek? Leggyakrabban a háztartási munka, a pénzkezelés, a gyermekek napirendje kerül meghatározásra. Van azonban a szabályoknak egy másik csoportja, melyek gyakran a felszín alatt működnek, és sokkal nehezebb felfedezni őket. Ezek masszív, láthatatlan erőként végigvonulnak a család minden tagjának életén, és egy-egy alapos visszatekintés után a generációs vonalon is fellelhetőek.

A Transzgenerációs Epigenetikus Kineziológia egyik oldási lapján ezek a kérdések szerepelnek:

  • Felfedezted-e már, hogy úgy viselkedsz, úgy reagálsz bizonyos helyzetedben, mint az anyád vagy az apád? Milyen szituációkban/kapcsolatokban fordul ez elő?

  • Felfedezted-e már, hogy ismétled szüleid/nagyszüleid mintáját? Miben látod ezt?

 

Most csak azokat az íratlan szabályokat emelem ki, melyek meghatározzák, hogy a családtagok miről és hogyan beszélhetnek. Ezt egyrész a legfontosabbnak tartom, másrészt a szabályok alkotásánál és módosításánál is nagy jelentőségűek.

 

A beszéd szabadsága négy nagy területet foglal magába:
1. Mit mondhatsz arról, amit látsz és hallasz?
(Éppen azt látod, hogy két családtagod elkeseredetten veszekszik egymással. Kifejezheted-e félelmedet, a tanácstalanságodat, dühödet, agressziódat és vigasz iránti vágyadat?)
2. Kinek beszélhetsz ezekről?
3. Hogyan kezeld azt a helyzetet, amikor nem értesz egyet valakivel vagy valamivel?
4. Hogyan kérdezel, amikor nem értesz valami? (Kérdezel-e egyáltalán?)

 

Ha a család tagja nem ismerik fel és nem beszélhetnek az érzéseikről, akkor ezek az érzések „illegalitásba” vonulnak, és – Virginia megfogalmazásában – gyökereiben pusztítják a családot. Ezen kívül betegségek formájában kerülnek felszínre, erről a tanácsadó kollégák is órákig tudnának mesélni.

 

Ha a családi szabály az, hogy csak a jó, a helyes dologról szabad beszélni, akkor ez azt jelenti, hogy a jelen vagy a múlt eseményeinek nagy része kerülendő téma. Nagyon sok családban csak azoknak az érzéseknek a kifejezését engedik meg a szülők, amelyeket „jogosnak” éreznek, és nem jelenhetnek meg egyszerűen csak azért, mert vannak, mert felszínre törnek. Születéstől a halálig az emberek az érzések széles skáláját tapasztalják – félelmet, fájdalmat, tehetetlenséget, dühöt, örömöt, féltékenységet, szeretetet – de ezeket nem szabad jó vagy rossz címkével ellátni, mert a lelki folyamatokban mindegyiknek helye, és rendkívül fontos jelző funkciója van.

 

„Véleményem szerint nincs olyan felnőtt, és olyan gyermek is alig akad egy családban vagy bárhol másutt, aki következetesen csak jó és illemtudó lenne, és mindig megfelelően viselkedne. Mit tehetnek, ha a szabály az, hogy helytelen dolgokról szó sem eshet? Ennek eredménye, hogy néhány gyermek hazudni fog, mások gyűlölni kezdik a szüleiket, és elidegenednek tőlük. A legrosszabb, hogy önértékelésük is alacsony lesz, amely gyámoltalanságban, ellenségességben, butaságban és magányosságban fejeződik ki.” – írja Virginia Satir, majd így folytatja: Azok közül a gyerekek közül, akik úgy nőnek fel, hogy tilos kérdezniük és megjegyzéseket tenniük, sokan olyan felnőtté válnak, akik szentnek vagy ördögnek tartják magukat – élő, lélegző, igazán érző emberi lények helyett.”

 

                                                                                                                                                                  Veres Andrea

(Megjelent a Kineziológia Magazin 2014. augusztusi számában)